Magyar Hírlap, 1994. december 6. kedd

Egy csúcs, és más semmi?

Ma is akadnak, akik kételkednek az 1989 óta felgyorsuló európai változások végkimenetelét illetően. A legszélsőségesebb álláspont képviselői kilátástalannak tartják, hogy a megnyitott Kelet-Európában sikerül végrehajtani azt a fordulatot, amely az ott élő népek és államok közelítéséhez vezet. Tény, hogy az etnikai, társadalmi, vallási vagy politikai harmónia bizonyos szintjének biztosítása nélkül nincs esély az új Európa megalkotására, mert a dimenziók gyors kiterjedése önmagában is minduntalan megbontja a hagyományos kapcsolatokat.

A jelenkori nemzetközi viszonyok szövevényes rendszerében ugyan csupán egy tényezőként szerepel az úgynevezett demográfiai faktor, de tagadhatatlan, hogy Kelet-Európa képlékeny utódállamaiban a rosszul ellenőrzött rendszerváltások különös veszélyt jelentenek az ott élő népekre és a velük szomszédos államokra egyaránt. Ugyanakkor a budapesti csúcstalálkozó résztvevői azzal a kihívással állnak szemben, hogy egy pozitív politika kimunkálása nélkül maguk is felelőssé válnak a már létező anarchikus események felerősödésében.

Az 1989 óta végbemenő rendszerváltások hirtelen újraélesztették az európaiak emlékezetében a külföldiek inváziójához kapcsolódó régi mítoszt, amely széles körû félelemmel párosul. Egy ilyen közös szorongásnak valóságos elemei vannak, így például a demográfiai nyomás féktelen növekedése, a különféle migrációs mozgások romboló, frusztrációs hatása Európa mindkét felében (főleg a nem kvalifikált munkaerő és az “agyak” egyidejû Nyugatra áramlása). Már csupán ezek is elegendők arra, hogy veszélyes, átfogó reakciólánc keletkezzék az államközi kapcsolatokban. A mai kelet-európai helyzet hasonlatos a cirkuszi trapézmutatványhoz, hiszen ha az ugrócsoport bármely tagja eltéveszti az ütemet, akkor nemcsak az ugró vall kudarcot, hanem az egész produkció, azaz veszélybe kerülhet a kontinens békéje is. A mai viszonyokban éppen az az ellentmondás a meghatározó, amely a nemzetközi társadalom szereplőitől egyfelől aktívabb közeledést és gyorsabb átalakítási ritmust követel, de másfelől erős késztetést tartalmaz az egyes halmozottan elmaradott szubrégiók “izolálására”, illetve várakoztatására. (E tekintetben az Európai Unió tagállamai még megosztottak, vagy csekély aktivitást mutatnak irányunkban.) A depressziós helyzetet érthetővé teszi, ha a mai nemzetközi kapcsolatok menetét magyarázó egyéb faktorok csillapíthatatlan mozgásait is figyelembe vesszük. Olyanokat, mint a mûködésképtelen gazdaságok, a területek birtoklása körüli ellentétek, az egyenetlen fejlődés és egyoldalú függőségi jegyek, a katonai képességek és helyi háborúk, illetve polgárháborúk, a technológiai és tudományos megújulás súlyos zavarai, a kulturális sokféleség negatív elemeinek terjedése.

Mindez a kétkedők táborát növelő aktualitása a mai nemzetközi rendszernek. Ugyanakkor ez a nemzetközi társadalom kétségtelenül új átra tér át mozgása közben, s ezen az úton a fokozatosan felértékelődő cél a békés viszonyok megteremtése. Mind a nyugati, mind a keleti tárgyalófeleknek fel kellett ismerniük, hogy az áhított béke nem egyszerûen a háború kontrasztja. Feltéve, hogy a mai balkáni háborúkat sikerül rövid időn belül lezárni, és különféle béketechnikákkal utókezelés alá vonni a szembenálló feleket. Európa ebben az esetben sem nyerné el békéjét. A kelet-európai térfélen – ennek szélső határvonalairól nincs bizonyos képünk – annyira kritikus az államok, a népesség és az egyes emberek leépülése és lecsúszása, hogy az ebből eredő feszültségek, összeütközések könnyen vezethetnek újabb “balkáni” helyzetekhez. A mai béke tehát egy hőn óhajtott, de törékeny viszonylatot képvisel, s csak a leszakadt és elmaradott népek különös igényeinek valamilyen ésszerû mértékben való kielégítésével biztosítható. Ez az a történelmi feladat, amely az új Európáért tenni képes államok és államcsoportok (döntően a nyugati fejlett ipari hatalmak, Európában az unió államai) elé tornyosul.

Közel az ezredfordulóhoz úgy tûnik fel, hogy ebben az európai küldetésben az államok egy kisebb csoportja szintén a megoldás és kibontakozás érdemi szereplője lehet, mégpedig azok a kelet-közép-európai kis államok, amelyek az összeomló államszocializmus korszakában megőrizték európai eredetû értékeiknek egy részét, illetve sajátos fejlődésüket nem a teljes befelé fordulás és az öndestrukció jellemezte az elmúlt fél évszázadban. Az ilyen államok, mint a Magyar Köztársaság is, bár erőteljes külső támogatásra és együttmûködésre szorulnak, belső megújulásuk következetes megszervezésével beléphetnek a fejlődő európai közösség körébe. Egyelőre azzal a szerény célkitûzéssel, hogy a belső társadalmi kettészakadás folyamata és a külső lemaradás megállítható legyen.

Ha itt Európa “szívében”, a kelet-európai manézsban a csúcsértekezlet részvevői csak kismértékben is képesek meghaladni a múltban gyakorolt és megszokott “béketeremtő” technikákat, akkor átléphetünk egy minőségileg új európai békeszakaszba, amely aztán több fejlődési lépcsőn át fog kiteljesedni. Ez a többlet a kollektív biztonsági technikák megfelelő megújítását, valamint az úgynevezett szociális technikák döntő súlyra vitelét feltételezi. Aligha vitatható, hogy a megoldás felé a népek közötti egyenlőtlenségek elleni határozott fellépés visz közelebb. A fejletteknek “áldozatokat” kell hozniuk, hogy saját produkciójukat ne lehetetlenítse a kelet-európai csőd. Hosszabb távon a viszonylag fejlett államok kisebb csoportjának a domináns modellek elterjedése, a magatartások egységesülése teremthet olyan összetartozást, amely az egyesülő Európában az eddigieknél kedvezőbb feltételeket teremt a békés fejlődéshez.

Van tehát választási lehetősége Európának: visszaszerezheti magának a világ mûhelye szerepkört, avagy újabb évtizedekre elodázza a közös fellépést a “keleti ugrócsoportokkal”. Ennek tudatában az elkerülhetetlen kudarc fatalista képviselőinek visszaszorítására kell törekedniük az államoknak és kormányoknak, s mellettük a nem kormányzati tényezőknek is. Mindenekelőtt az “önmentő” partnerek közötti konkrét és gyakorlati programok mihamarabbi életbeléptetésére van szükség, mégpedig mind a kétoldalú, mind a többoldalú kapcsolatokban. Most nem valamely állam, illetve csoportosulás külön áldozatvállalását igényli a kor, hanem a közös túlélési ösztönre alapuló tudatos együttmûködés és a kölcsönösség elvének alkalmazását. így tekintve a “csúcs” kialakíthatja Európa új történelmi profilját. Nehezíti azonban helyzetünket, hogy a Nyugat láthatóan zavartan áll a reá szakadt, egyetemessé növő felelősség láttán. Sőt ki kell mondani, hogy a demokratikus modellek maguk is messze vannak még attól, hogy a felmerülő gondokra elfogadható megoldásokkal válaszoljanak. Ráadásul a kelet-európai terepen az Egyesült államok is csak bizonytalanul képes haladni. A rendszerváltó volt szocialista tömb tagjai viszont valamiféle új retorziótól tartanak, amely “engedetlenségük” esetén a világcentrumokból éri őket. Ezenfelül a partnerségre felesküdött felek mozgását rendkívülien korlátozzák a belső viszonyaikból feltámadó önpusztító jelenségek. Valószínû, hogy bár a csúcsértekezleten az államok képviselői nyilatkoznak meg, a történelmi lecke megoldásában azonban már nem csupán az államok és kormányaik fogják a döntő szerepet játszani. Kelet-Európának nem elég, ha pusztán “technikai-strukturális” kezelésmódot alkalmaznak bajaira, ennél többre és eltérő bánásmódra van szükség: egy teljes körû rehabilitációra, amelyben ki-ki felhasználhatja sajátos értékeit és különös hagyományait.

Benkes Mihály