Magyar Hírlap, 1996. október 24.

A hiányzó szociáldemokrácia

Azt hihetnénk, egyszerû a válasz arra a kérdésre, hogy hol a szociáldemokrácia mostanában. Különösen most, hogy a Magyar Szocialista Pártot az internacionálé állandó tagjává fogadták a New York-i kongresszuson. Ha csupán a szervezeti tagság tényét pedzegetnénk, akkor bizony az a válasz, hogy a szociáldemokrácia főszerepét a mai politikai színpadon az MSZP-re osztották. Pedig Magyarországon létezik a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), és vannak még magukat a szociáldemokrata tradíciókhoz számító más szervezetek is.

Már ez a felsorolás is jelzi, hogy a szociáldemokrácia értékei akarva-akaratlanul helyet követelnek maguknak a rendszerváltó, megújuló demokráciában. ámde felbukkan a kérdés másik – mélyebb – vonatkozása: létezik-e olyan szociáldemokrácia a magyar politikai életben, amely egyfelől szervesen kapcsolódik a szociáldemokrata fejlődéstörténethez, másfelől pedig a folytonosan változó mai szociáldemokratizmushoz?

Szembetûnő, hogy az MSZP-n belüli “szociáldemokratizálódás” még csak csíra állapotában létezik, így is csak egy szûk kör gondolkodásmódjában. A jelenlegi hatalmi helyzetben meghatározó szerepet betöltő, többségi kormányzó párt egésze jó esetben is csak transzparensként ismeri a szociáldemokrata eszmeiséget és politizálást. Ez nem csupán ennek a pártnak felróható hiányosság, mert a többi szociáldemokrata szerveződés sem igen tudott mit kezdeni a rendszerváltás történelmi lehetőségével. Eltékozolták a legkedvezőbb alkalmakat a valódi szociáldemokratizmus újjáélesztésére. A szociáldemokratizálódás mint politikai cselekvés és mozgalom tömegméretekben sincs jelen. Annak ellenére sincs, hogy a szabad piacgazdasághoz való visszatérés mindenütt életre hívja a társadalom különféle rétegeinek önvédelmi és – ma még nagyon képlékeny és gyenge – szolidaritási reakcióját.

Akkor mi legyen a Szocintern által felkínált mozgástérrel és politikai-ideológiai “munícióval”? Mindenki érzi, hogy az MSZP-SZDSZ által folytatott modernizációs politikától alapvetően eltérő utat nem kínál fel a mai világrend. A rendszerváltás történeti tény. Maga a modernizáció viszont tartós és nyitott folyamat, amelyben az igazi feladatot az jelenti a kormányzó és az ellenzéki erőknek, hogy megtalálják a rendszerváltás iránya és az átmeneti évek gyakorlata közötti harmóniát, de legalábbis a legkisebb áldozattal és feszültséggel járó higgadt, humánus, demokratikus és racionális reformok útját. A mai kormánypolitika csak nagy ellentmondásokkal együtt alkalmazható a szociáldemokratikus felfogás szerint. Elsősorban nem a mai szociáldemokráciában egyesített filozófiák, értékek és igazságok ismeretlensége okozza ezt, hanem a programalkotó és –megoldó képesség hiánya.

A mai Magyar Köztársaság politikai rendszerének főbb ismérvei egybeesnek a kor fejlettségi színvonalával, de nincsenek meg a német, svéd, francia vagy angol szociáldemokrata pártok dominanciáját alátámasztó feltételek. A szocialista-liberális kormányzati kurzus felülről szervezi a kapitalista berendezkedést, együtt élve a külföldi tőke növekvő jelenlétével. Ez az államiság még nem fordult abba az irányba, amit a mai szociáldemokrácia deklarált hosszú távú célként. Ami nem más, mint a kiegyenlítő, harmonizáló, szociális jellegû államrezon következetes kiépítése, amelyben a kormányzó és ellenzéki erők egyaránt felelősséggel lépnek fel. De a politikai szereplőknek nemcsak e két “kasztja”, hanem a parlamenten kívül rekedt politikai pártok és szervezetek felelősségének csatlakoztatása is megoldatlan a mai politikai rendszerben. Márpedig a “szociális demokrácia”, mint a szociáldemokratizmus átfogó történeti alapkategóriája megkövetelné, hogy a hazai politikai kultúra túljusson végre a posztszocialista, ha tetszik, a kádárizmus utánérzéseiből felépülő felemás és bürokratikus átmenet szakaszán.

Ma még egyaránt növekszik a rendszerváltás veszteseinek száma (ők a többség), valamint a nyertes kisebbség helyzeti előnye, azaz szinte ellenőrizetlenül tart a társadalom drámai kettészakadása. Ott, ahol a szociáldemokrácia honol, a “szociális állam” mellett megjelenik és erősödik a felelősségteljes önrendelkezés, a nem kormányzati szervek rugalmas közremûködése az aktuális társadalmi viszonyok átalakításában. Ennek hétköznapian a munkások és munkavállalók, a középrétegek és egyes progresszív elitrétegek aktív részvételét kellene jelentenie. A mostani politikai viszonyok azért is kaotikusak, mert a politikai játéktérről hiányzik a vezetni képes, integráló erő. Nincs úgynevezett baloldali egység, nincs balközép “szolidarizáció”, de konstruktív jobbközép szövetség sincs. Ami van, az a spontán érdekekhez kapcsolt “vezérkari barátkozás”, avagy csupán hatástalan verbalizmus.

A mai politikai kultúrában a legnagyobb felelősséget hordozó szocialisták azonosságtudata halványan sem jelentkezik. Ellenkezőleg a felsővezetőség – “a központ” – tétlenül tûri, elnézi, hogy a párt alsó szintjén munkálkodó fizetett apparátus a kor kihívásait figyelmen kívül hagyó egoista “üzleti” politizálást folytasson, sőt – gyakran – elővegye a hajdani nómenklatúra eszközeit. Az MSZP is rákerült a kvázi választási pártok listájára. Jelzi ezt, hogy reális nemzetpolitika kibontakoztatása helyett inkább a kormány, a kormánykoalíció, a hivatalos politika presztízsféltését tekinti fő feladatának (ez magyarázza a koherens intézkedések hiányát, a rögtönzéseket, a tévesztéseket).

Ugyancsak árulkodó jelenség a “nagypolitika” világában, hogy a társadalom valódi helyzetének feltárása és segítése helyett többnyire a pártok közötti kapcsolatok, törésvonalak átszerkesztése köti le az energiákat. így kerülnek elő az alsóbb szinteken MSZP-Fidesz-, az MSZP-KDNP- és más elképzelt akciószövetségek furcsa sémái – főleg azért, hogy az itt és most jelentkező pártérdekeket érvényesítsék, legtöbbször a nyilvános, demokratikus ellenőrzés vagy felhatalmazás mellőzésével. új mitológia épül fel a korábbi “nemzeti mitológia” második kiadása és a valamikori “osztálymitológia” helyén – a “pártok mítosza”. S ebben a mindenkori kormányzó pártok eszmei-politikai hovatartozásuktól függetlenül az élen járnak.

A társadalom ma még várja, hogy az ország lakosainak akarata szerinti nyílt fejlődés felé forduljon a kormányzat és a parlament. De már az is hangot kap az utcai politizálásban, hogy a választáson elnyert mandátum birtokában kényükre-kedvükre önállósuló képviselőket szorosabb ellenőrzés alá kellene vonni. Mert igaz ugyan, hogy négy évre szóló “jogosítványhoz” jutottak, de ez a felhatalmazás nem adott mindentől való szabadságot nekik, jóllehet tudva vagy tudatlanul így élnek vele. Olykor már a komédia csúcsaira jutnak el, messzire rugaszkodva a kézenfekvő szakszerûségtől, a realitásoktól (lásd az adóskála naponta változó terveit).

A lázas politikacsinálás formális hajszolása közben pedig elsikkad a politika lényegi eleme, hogy tudniillik a demokrácia olyan állandó folyamat, amelyben a társadalom megváltoztatásának szabadsága a “nép” szabad jóváhagyásával és kontrolljával párosul. Azt lehetne hinni, hogy ez a “zsinórmérték” is szociáldemokrata érték, de valójában arról van szó, hogy a szociáldemokratizmus az emberek zsigereiben van. Tehát nem egy párt, nem egy mozgalom, nem egy világszervezet által fémjelzett “áru” csupán, hanem a társadalmi-emberi lét sajátja. Vagyis – kis túlzással – a “szociáldemokratizmus” minden egészségesen fejlődő, munkálkodó társadalomban természetes módon jelen van. A “demokrata szocialisták”, a szociáldemokraták dolga pedig nem más, mint állandó megújuláshoz segíteni a társadalom valamennyi rétegéből kiinduló reális, társadalmilag hatékony és hasznos cselekedeteket. A szociáldemokrácia “államában” a párturalom atavisztikus eszköztára felesleges lom. A pluralista viszonyok közt tevékenykedő és nyílt társadalom a pártokban az önkifejezés szolgáltatóintézményeit hozza létre elsősorban azzal a céllal, hogy a különféle tagoltság ne legyen akadálya egy adott területen élő, azonos kultúrában létező népesség boldogulásának. A szociáldemokrácia nem mûködtethető egy-egy elszigetelt politikai budoárban.

Benkes Mihály